A legtöbb ember és közöttük én is, megragadtunk annál a gondolatnál, hogy az önelfogadás azt jelenti, hogy nincs változás. Amikor először olvastam Carl Rogers sorait, azt hittem valami nyomdai hibáról van szó, hisz egyszerűen nem fért a fejembe, hogy hogyan jár együtt az ELFOGADÁS és a VÁLTOZÁS. Neked is lehetetlennek tűnhet, hisz egy nehezen befogadható koncepcióról van szó, akár teljes ellenállást is kiválthat benned. Viszont bízok abban, hogy a következőket olvasva, tisztábban fogsz látni és megérted ezt a különös paradoxont, amit Carl Rogers kiváló pszichoterapeuta, hátra hagyott nekünk. Kívánom, hogy fogadd be és használd!
Hogyan fogadjam el, azt aki vagyok?
Átélted-e már azt, hogy egy találkozó közepette azon kezdesz el morfondírozni, hogy vajon elég jól áll-e a hajad, egyenesen ülsz-e, hülyén eszed-e a megrendelt ételt, helyesen beszélsz-e az adott nyelven, kövérnek tűnsz-e abban a ruhában amit 1 órán keresztül választottál? Ha igen, akkor képzeld csak el mi lett volna, ha ezek a ,,kattogó gondolatok” nincsenek és minden agyalás nélkül ,,CSAK ÚGY" ülsz ott, teljes nyugalomban a másikra figyelve. Nem a negatív tulajdonságaidat monitorozva, hanem egy olyan emberként, aki ki meri mondani magának, hogy ez vagyok Én, így érzem jól magam ahogyan éppen itt jelen vagyok és pont. Nem akarom elrejteni a tökéletlenségeimet és egy álarc mögé bújva játszani azt a játékot, amit mások elvárnak tőlem... Valahol ez jelenti az elfogadást…
Pontosabban, az önelfogadás során beletörődünk abba és elfogadjuk azt, hogy nem vagyunk tökéletesek. Sokszor nem úgy viselkedünk és érzünk ahogyan azt szeretnénk és ahogyan azt mások elvárnák tőlünk. Aki képtelen az elfogadásra, annak az önbizalma is alacsonyabb és állandó harcot vív önmagával, hogy az ideális én (legjobb szakembernek kell lennem) és a valóságos én (jó szakember vagyok) közötti távolságot csökkentse.
Az önelfogadás szabadsággal jár, ami segít minket kiszabadítani a ,,másoknak való megfelelés börtönéből”.
Életünk nagy részét azzal töltjük el, hogy görcsösen megakarunk felelni a környezetünknek, a legjobb benyomást keltve önmagunkról. Sok esetben másnak mutatkozunk csak, hogy a valódi önmagunk nehogy felszínre kerüljön.
Hajszolunk egy ideális ént, aki kompetens a szakmájában, tökéletes szülő, pornósztár az ágyban és még jó háziasszony is.
Nehezen fogadjuk el, hogy vannak gyengeségeink, nehezen mondjuk ki azt, hogy NEM TUDOM és nehezen nézünk szembe valódi önmagunkkal.
Talán attól félünk, hogy nem lehet minket ,,CSAK ÚGY" szeretni? Talán azt tanultuk meg, hogy minket csak abban az esetben tudnak elfogadni mások, ha bizonyos feltételeknek megfelelünk…
HA eléggé okosak, sikeresek, teljesítményorientáltak, intelligensek, izmosak és még szépek is vagyunk, akkor majd nekünk is ,,kijárhat” az elfogadás? A kérdés az, hogy miért is szeretjük önmagadat, miért is szeretnek mások? Képesek vagyunk-e a tettek mögé látni, nem ítélkezni, nem feltételeket szabni? Tudunk-e feltétel nélkül szeretni és elfogadni?
Folyamatosan azon gondolkodunk, hogy miben kellene még fejlődnünk, mi az amit még meg kellene javítanunk önmagunkban, hova kellene még eljutnunk és mindezekhez milyen lépések szükségesek. Tehát arra fókuszálunk, hogy ,,nem tartok még ott, ahol tartanom kellene, még hosszú és göröngyös az út a végcélig”. Tehát ne a negatív tulajdonságainkra/élethelyzeteinkre, hanem a pozitívumokra fókuszáljunk! Hisz minél inkább, a negativitás kerül előtérbe, annál inkább felerősítsük azok fontosságát és a személyes találkozóinkon, nem egy kisugárzással teli egyénnel néznek majd szembe, hanem egy megtört emberrel, aki nem annyira kellemes társaság, mindig csak panaszkodik és ellenállást vált ki másokból.
A hiányosságainkra összpontosítva, az elfogadhatatlan énünket próbáljuk megváltoztatni. Mi lenne ha elfogadnánk azt akik vagyunk, pozitívan, magabiztosan, békét kötve magunkkal lennénk jelen ebben a világban és fogadnánk be a lehetőségeket, engedve azzá válni magunkat akik valójában vagyunk. Mit is jelent ez?
Önmagunkat elemezve, félünk attól, hogy nem vagyunk szerethető emberek. Nem rendelkezünk olyan tulajdonságokkal, amelyeket elfogad a környezetünk és inkább álarcok mögé bújva leplezzük a nem kívánatos tulajdonságainkat. Felállítunk magunknak egy ,,kellene listát” és próbálunk másoknak megfelelni általa.
- ,,Ahhoz, hogy elfogadjon az apám, sikeresnek kell lennem a szakmámban” - ,,Viccesnek kell lennem, hogy a munkatársak kedveljenek” - ,,El kellene végeznem egy egyetemet, ahhoz hogy értékes emberré váljak"
Ez a sok KELLENE, KELL… Ehhez hasonló elvárásoknak megfelelve alakítjuk az életünket és a magunkról alkotott képünket, bízva abba, hogy ha mások kedvében járunk, akkor szerethető és elfogadható személyek leszünk.
Mi van akkor, ha úgy döntünk, hogy kezünkbe vesszük az irányítást és függetlenné válunk, hátat fordítva az elvárásoknak, letépve az álarcot, önmagunk leszünk? Nem akarunk sem többnek, sem kevesebbnek mutatkozni, annál amik vagyunk, érzékenyen figyelünk a belső folyamatainkra, elfogadjuk a változás lehetőségét, és megértőek leszünk másokkal kapcsolatban is.
A kérdés az, hogy ki tudunk-e szabadulni a másoknak való megfelelés börtönéből? Tudnánk-e úgy élni, hogy az életünk célja az legyen, hogy ,, azzá lehessünk, akik valóban vagyunk?”
Hogyan lehet változást elérni?
Induljunk ki abból az alap gondolatból, hogy ha elfogadom magam, akkor ezzel együtt elfogadom a rossz tulajdonságaimat is és nem lesz változás. Soha nem fogok lefogyni… Nem leszek párkapcsolatban… Nem leszek sikeres… Valóban erről van szó?
Próbáljuk meg egy másik perspektívából körüljárni ezt a kérdést és az alap gondolatunk legyen az, hogy ha elfogadom magam, akkor változni is fogok. Erre a legjobb példa a ,,babaprojekt”. Biztosan sokan hallottatok már olyan történetet, hogy egy pár hosszú éveken keresztül próbálkozik és a nő mégsem esik teherbe. Aztán egyszer csak elfogadják, megbékélnek azzal a gondolattal, hogy nem, lehet gyerekük. És BUUUUM, a nő hirtelen teherbe esik, a családtagok meg teljesen oda vannak, hogy csoda történt. Igen nevezhetjük csodának is, de inkább arról van szó, hogy a feszültség, a nyomás és az ellenállás ellehetetleníti a változást. Ha felszabadítjuk önmagunkat az elvárások fogságából, akkor teret engedünk az univerzumnak, hogy betöltse az űrt.
Hisz mindaddig amíg elítéljük önmagunkat és a hiányosságainkat keressük, a pozitív változás elkerül minket. Gyakran kényszert érzünk és ha törik, ha szakad, VÁLTOZÁST KELL ELÉRNÜNK!
Mennyire nyomasztó ez a KELL, nem? Az eredmény inkább a frusztráció, a szorongás és az ellenállás, mintsem a valódi változás.
Viszont minél inkább szeretjük önmagunkat, annál nagyobb az önbizalmunk, ezáltal hiszünk saját képességeinkben és a fejlődésünkben is egyaránt. A kihívásokkal is könnyebb szembe menni, ha nem a belső önkritikus hang irányít (csúnya, kövér, barátságtalan, terméketlen vagyok), hiszen nem ez fog változást hozni az életünkbe. Ha háború dúl bennünk, akkor egyik részünk feladja a versenyt, ha béke uralja a lelkünket, akkor növekedni fogunk. Mivel a legtöbb energiánk az ,,állandó kattogáson” megy el, azon, hogy milyennek ,,KELLENE LENNEM”. Mindez ellenállást okoz a változásokkal szemben, hisz az energia szépen lassan fogy. Ez olyan, mintha megakarnánk mászni egy nagy hegyet, de az energiánkat nem osztjuk be és elfogy még mielőtt a csúcsra jutnánk.
Mi magunk döntsük el, hogy békét kötünk vagy inkább harcolunk önmagunkkal! Felhasználjuk-e az összes energiánkat és erőtlenül kilépve a csata térre arra várunk, hogy nyereséget arassunk ?
Befejezésként Carl Rogerset idézem és kívánom, hogy be tudd építeni ezt a fajta látásmódot az életedbe. Kíméld meg magad a sok felesleges körtől amit eddig futottál, abban a hitben élve, hogy változni fogsz.
,,Nem vagyunk képesek megváltozni, nem tudhatunk elmozdulni arról a pontról, ahol vagyunk, hacsak először el nem fogadjuk azt, akik és amik pillanatnyilag vagyunk. Ez után a változás szinte észrevétlenül, spontán módon bekövetkezik”.
Comments